|
|
Gyógyulásom története
Kata története
Mindig is
elégedetlen voltam a külsőmmel. Mindenhol túl vastagnak
találtam magam. 18 éves koromban kezdtem az egyetemet.
Elkerültem otthonról, nem voltak barátaim. Állandó
hiányérzetem volt és undorítónak találtam magam. Ekkor
lettem bulimiás. Hét évig tartottam titokban. Kettős életet
éltem. Volt egy énem a külvilág számára és volt egy, akiről
senki sem tudott. Egyszer csak a szervezetem is jelezte,
hogy ez így nem mehet tovább. Állandóan fájt a gyomrom,
sokszor voltam rosszul. De talán a lelki fájdalom volt a
legszörnyűbb, hogy teljesen egyedül vagyok ezzel a
problémával. Végül elmondtam a családomnak, barátaimnak,
segítséget kerestem. Fantasztikus érzés volt, hogy legtöbben
mellém álltak, támogattak, megértettek, ami aztán
hozzásegített ahhoz, hogy én is megértsem saját magam.
Annak ellenére,
hogy sokan támogattak és sok segítséget kaptam, rengetegszer
kerített hatalmába az érzés, hogy nekem ez soha nem fog
menni. Én bulimiás leszek, míg élek. Ugyanakkor az is
nyilvánvaló volt, hogy a falásrohamok és az azt követő
tisztítási eljárások száma csökkenő tendenciát mutatott.
Időnként döbbenetes volt látnom, hogyan bánok magammal.
Nekem a
legnagyobb problémát az idő okozta. Az, hogy már milyen
régóta küzdök és még mindig csak ici-pici lépéseket tudhatok
magam mögött.
Mégis volt értelme a küzdelemnek. Ma már (hét év után)
elmondhatom magamról, hogy az étellel egészséges a
kapcsolatom, szeretek enni és, ha megnyugtatásra
vigasztalásra van szükségem, sokkal kellemesebb és
örömtelibb dolgokhoz tudok nyúlni, mint az evés.
Ha tanácsolhatok neked valamit, ne legyél túl szigorú
magaddal. Beszélj róla, keress valakit, aki támogat, írd le
a gondolataidat, és higgyél benne, hogy idővel és türelemmel
a gyógyulás lehetséges.
Ha pedig
meggyógyultál, oszd meg a történeted sorstársaiddal, mert
ezzel nagyban segíted gyógyulásukat.
Anett története
Nem tudnám
pontosan megmondani, mikor kezdődött nálam a bulimia. Talán
12-13 éves koromban, mikor a lányokkal azt a rengeteg
divatmagazin nézegettük a tökéletes, vékony modellekkel. Én
is ilyen akartam lenni. Nem is emlékszem azokra az időkre,
mikor nem ilyen volt az étellel való kapcsolatom. Sokáig nem
is gondoltam azt, hogy ez egy probléma. Rengeteg dicséretet
kaptam és szinte mindenki irigyelt a „természetes” karcsú
alkatomért. Erre aztán még rá is játszottam.
Idővel azonban
egyre rosszabbul éreztem magam a sok hazugság miatt.
Rettegtem attól, hogy egyszer csak rájönnek, mit teszek
magammal ahhoz, hogy így nézzek ki. Az is rögeszmémmé vált,
ha felszednék néhány kilót az emberek soha többet nem
figyelnének rám, sőt elfordulnának tőlem. Nálam nagyon
hosszú ideig tartott, amíg ezekre az óriási félelmeimre,
mint problémára tudtam tekinteni. Nem tudtam, hogy élni
másképp is lehet.
Egy nap
eldöntöttem, hogy abbahagyom. Láttam egy műsort a tévében,
elolvastam mindent, amit tudtam a témában és azt gondoltam,
holnaptól minden másképp lesz. Általában két-három hétig
tudtam tartani magam az elképzeléseimhez, egyszer volt, hogy
hat hétig. De mindig visszazuhantam oda, ahonnan elindultam,
illetve időnként még rosszabb lett.
Végül elmondtam
anyának. És nem dőlt össze a világ. Igaz, a bulimia sem múlt
el. Nagyon sokat segített nekem. Néhány hónap múlva
szakemberhez fordultunk.
Több, mint két
éve nem vagyok bulimiás. Ez nem jelenti azt, hogy nem törnek
rám nagy ehetnékek, és sokszor eszembe jut, hogy jó lenne
megszabadulni attól, amit megettem. Nem mondom, hogy ez
időnként nem fordult elő. De nem éreztem magam utána
gyengének, rossznak. Nagyon büszke vagyok arra, amit
elértem. Ma már nyugodtan tarthatok itthon a kedvenc
nasimból, vagy csokimból, és nem tekintek ezekre úgy mint
veszély forrásokra, nem kísértenek.
A felépülésem
leginkább arról szólt, hogy szembe mertem nézni a
félelmeimmel. Nekem is vannak veszteségeim, mint mindenki
másnak és én is vagyok néha szomorú, de erről már nem az
evés jut eszembe. Azt gondolom, hogy ezek az élet
természetes velejárói.
Nem igazán voltak katartikus élményeim. Az igazi
felszabadulást leginkább önmagam elfogadása jelentette. |
|
